Nem teljesen borkirálynős feladatokkal kapcsolatos téma, de azért egy bejegyzést szerintem megér!
Nagyon szeretek futni, most már mondhatjuk, hogy a mindennapjaim része és hiányzik ha pár nap kimarad. Mások erre egyszerűen csak azt szokták mondani, hogy elvetemült vagyok. :)
Szeptember végén kaptam egy telefonhívást a munkahelyemen, ami után napokig mosolyogtam! Megkérdezték, hogy van-e kedvem csapatban elmenni a BBU-ra úgy, hogy az egészet a munkahelyem szponzorálja, mire az automatikus reakcióm az volt, hogy PERSZE!!!!!
A Bécs és Budapest közötti távot 5 nap alatt kellett megtennünk előre meghatározott szakaszokban. Minden nap négy ember váltotta egymást, az 5. pihent. Az első három nap Győrben szálltunk meg és onnan mentünk a rajtokhoz reggelente.
Első nap Bécsből Pozsonyig futottunk el, az enyém az utolsó 20,5 kilométeres táv volt. Már alig vártam, hogy futhassak, nagyon szép erdős részen futottam, már a látványért megérte. Az egész versenynek fantasztikus hangulata van! Nem is lehet leírni, hogy mit éreztünk ott! Mindenki szurkolt nekünk, a versenyzők egymásnak, mindenkin látszott, hogy élvezi az egészet még ha fáradt is volt.
Másnap volt az én pihenőnapom, de egy laza átmozgató futást és egy jó alapos nyújtást akkor is beiktattam.
Győrig értünk el aznap.
Harmadik nap Győrből indultunk később, így végre aludhattunk egy kicsit többet. Egy kisbusszal utaztunk a helyszínekre, mi csak úgy neveztük, hogy egy "vándor cirkusz" résztvevői vagyunk. A kisbuszba reggel bepakoltunk, napközben abban öltöztünk, ettünk, pihentünk, majd este kipakoltunk, alvás valahol és reggel kezdődött minden előröl. Pont ezért lett olyan jó a hangulat köztünk, mert szinte minden időnket együtt töltöttük. A második távot kaptam aznap, szintén nagyon jól esett. Biztos azért, mert a csapatért futottam, sokkal jobb eredményeket tudtam hozni, mint előtte bármikor, pedig napról napra fáradtabbak voltunk. Még egy körülmény biztos közrejátszott benne. Már első nap az első helyen zártunk a napi csapatok között, így onnantól már végig néztük akaratlanul is, hogy éppen hol állunk és talán egy kis nyomás is volt rajtunk, hogy ha már napokig vezetünk meg kell nyernünk - de persze motiváló szinten.
Negyedik nap már jöttek a helyek - a Vértesen kellett keresztül futnunk. Szintén a második táv volt az enyém, egy elég kemény hegyes-dombos rész 17 kilométeren keresztül. Féltem tőle, de teljesen jól sikerült. Ezt a napot még élveztem, az utolsót már nem! :)
A záró napon - október 23-án - mindenkinek Budakesziről Budapestig egy félmaratont kellett futnia és a csapat tagjai közül a legjobb négy eredmény számított. A nyomás itt már fokozódott rajtunk, nem volt megnyugtató az előnyünk. Nehezen ment a futás, fájtak már az izmaim és amikor a Budakeszi emelkedőt megláttam még rosszabbul éreztem magam. A hegyeket megmásztuk és végül az Istenhegyi lejtőn lévő való leereszkedés sokkal jobban fájt, de jó időeredménnyel beért mindannyiunk és sikerült megtartanunk, sőt növelnünk is az előnyünket, így női csapatban elsők lettünk.
Összességében egy hatalmas, csodás élmény volt, sose felejtem el! A sporttársak mellett a magyar területeken a falvakban az iskolás gyermekek az utak mellől szurkoltak nekünk, nagyon megható volt! Lehet, hogy még most nem indulnék el újra egy ilyen öt napos futásra, de jövő ilyankor már biztos! :)
